Előkerült egy 2005-ben fogant irományom. Megörültem neki...
Régóta ismerték egymást, már kicsi
gyermekkoruk óta. Mivel mindketten kötődtek a tájhoz, így együtt nőttek fel,
ismerkedtek meg a világgal. Sok társukkal ellentétben, őket elkerülte a városi,
gépiesített világ, nem kellett folytonosan megújulni, élvezhették a szabad
életet. Nyaranta mindig boldogan várták a felkelő Napot, ahogy a reggeli párán
megcsillantak az aranyló sugarak. Ilyen reggeleken öröm volt az ébredés, és
jólesően, peckesen kihúzták magukat. Néha támaszt nyújtottak a másiknak, néha
csak álltak egymás mellett szótlanul és várták az idő múlását. Ha úgy hozta a
sors, szerettek táncolni; irigyen figyelték a többiek, milyen összhangban van a
mozgásuk, milyen kecsesen hajlanak egymáshoz.
Most idős korukra, megannyi közös élmény és
viszontagság után, csak álltak az esőben, némán tűrték, ahogy az eső cseppek
végigfolynak testükön. Számot vetettek, hogy a közös út során, mit is tettek,
elvégezték-e azt, mit lehetőségeikhez képest tehettek. Színt adtak és életet,
többet nem is tehettek, mert piciny, de fontos elemei voltak e világnak:
Fűszálak voltak Ők!
Fűszálak voltak Ők!
:-) Amikor mondtad, hogy elindítod a blogot, gondolatban kértem ám, hogy a fűszálas sztoridat rakd fel majd. És itt is van. ;-)
VálaszTörlés