itt-ott

Földről - csillogó ezerszínű életünk pusztulása, lelkünk unalmasan monoton tökéletességét kelti életre. Égből - csillogó ezerszínű létünk feladása, tudatunk unalmasan monoton tökéletlenségét kelti életre.

gondolat

Mélabús fekete felhők támadják a teremtés igaz fényét. Vagy az elme elrugaszkodott érintettsége űz játékot a tiszta gondolatok nemességével. Ennek kibontása mindig feladat.

álom

a Hang:
'Merke hanna sattahadu alina.'
Persze nem tudom ez így helyes-e leírva. És azt sem milyen nyelv. Hmmm....

a Kép:

Hétköznapi helyszín. Egy fogadószoba. Nem tudni milyen intézményé. Tiszta, fennkölt, szeretettel teli, különös, nyugodt hangulat. Félreérthetetlen szeretettel töltött mosolyok a pult mögül. Majd megjelenik a "kísérő". Értem jött. Készülődés? Ó nem. Ez így kész! Megyek, de tudom, hamarosan visszatérek. Immár egy nagyobb egész részeként.

meglátás

Körversenyt jár a meg nem fogott érzések hada, a képzelt majd megélt meg nem értések és korlátok hadával.

1000 arc

Úgy három évvel ezelőtt mondta rólam egy barátom mindig más és más arcomat látja. Valahogy így van ez legtöbbünkkel, hisz hangulatunk és ezáltal érzelmeink hű kifejező formája arcunk, tekintetünk. Sok személyiség nyilvánul meg általunk egy-egy szerepként és persze az adott helyzetben ez a szerep mindig egy adott célt szolgál. Számtalan maszk kerül fel arcunkra, belső hangulatunk kifejezése képpen.
De míg a maszk szerepe adott környezetben a mulattatást kellene szolgálja, mára mindennapi életünk részévé vált. Sokszor tudattalanul is tesszük ezt. És itt jön a tudatosság, ha ennek mentén próbáljuk élni életünk, hogy tisztán magunkat mutassuk a láttatás álcája nélkül - mind életünk minősége, mind kapcsolataink másokkal sokkal tisztábbá, érdekektől és érzelmi indíttatásoktól mentesebbé válnak. Ne szégyelljük érzelmeink megjelenését, ne is kendőzzük, de folyamatosan dolgozzunk rajtuk, fedezzük fel és értsük meg kialakulásuk okát, az energiáik miértjét. Mi uraljuk őket és ne ők minket.

Valóban mintha ezerarcú lennék úgy is éreztem akkor, sőt büszkén viseltem eme jelzőt. Benne volt vízöntő énem is, mert ez az a csillagjegy mely jól tudja érezni magát szerepben, láttatásban. Azóta folyamatosan próbálom levetkőzni ezen megjelenéseket. Hisz egy igaz arcunk van és az az önvalónk, ki belülről sugároz és ad képet magunkról. Minél kevésbé érintenek meg belső és külső hatások, érzelmi hangulatok, minél nagyobb bennünk a rend, annál inkább tudjuk a belső nyugodt, kiegyensúlyozott és természetes állapotunkat megjeleníteni. A színészet maradjon a szűk értelemben vett színház kiváltsága.

Papírokkal, igazolványokkal bizonygatjuk magunk kik vagyunk, persze a hatalom eszközei elvárják, sőt előírják, hogy ezt megtegyük. Pedig a nyílt, őszinte tekintetnél, mely a másik szemébe néz és azt mondja ez és ez vagyok, ehhez és ehhez értek, nem lenne 'hitelesebb' e világon. Már Shakespeare által, az ő korában megfogalmazódott a mondás "színház az egész világ". Azóta világunk csak próbál egyre tökéletesebb színész lenni. De a színdarabnak vége kellene szakadjon végre… a szem a lélek tükre…

Az önvállalásról jut még eszembe, régi időkben az emberek ruháikat méretre készíttették. Legyen az gazdag, szegény, valamilyen módon rászabták. Mindenki más és más testalkatú, másban érzi magát kényelmesen és nem utolsó sorban más személyiség.
A kényelem és az önvaló azóta feláldoztatott a divat oltárán. Ma az egyen világban sablonokra szabnak minket, kinek kicsit bő, kinek kicsit szűk ugyan - és ez egészségi szempontból is befolyásoló - , nem az számít kik vagyunk mi, mi a komfortos, hanem milyen címke lóg rajtunk, kinek szeretnénk láttatni magunkat. Büszkén viseljük magunk helyett Hugo és Pierre nevét ruházatunkon és elhisszük többek vagyunk általuk.

lélek-hangolás

Hétvége. Kirándulás Hajdúböszörmény - Debrecen. Kedves barátommal. A végtelennek tűnő autópálya monotonitását, egy igencsak érdekes, felismerésekkel teli könyv tartalmának felolvasásával enyhítette. Elgondolkodás…

Majd a következő két napban szintén. Na nem végtelen agyalás, mert annyira természetes ez a két nap... Most nem. Szabadságra mentem az elmémtől. De megragad milyen szép, kellemes, nyugalmas és élhetőbb a vidék mint a főváros negatív - gazdasági és politikai - energiákkal teleerőltetett, telített légköre...

Este ismerősökkel egy elhagyott templomromnál sámándobolás. Csak úgy. Érzésből. És csak élveztem.
A Csendet, a Hangot, az Energiát. Majd a szokásos képi világ megjelenését, mely sok 'meditációs' helyzetben megtalál. Az első dob megszólalt, mintegy 'behívó' hangon keltette fel az energiákat. Bevillant egy arc. Sötét, fekete szemek, se nem férfi se nem nő. Hosszú elefántszerű redős orral, mint Ganésának. Ekkor becsatlakozott a másik dob, mely robbanásszerűen korbácsolta intenzívebb életre az előző hullámait. A fekete szem felizzott, majd vöröses-sárgás fénylő szálak kúsztak elő belőle. Kedves barátom alakját ki velem szemben állt, ezen hajszálvékony szálak fonták körül, mint egy fonalgombolyag. Csupa energiaszál, melyen egy fénylő pont - egy belül fehér és lila fényudvarú - szánkázott körbe körbe. Mint aki hangolódik a végtelenre és ehhez járja be az odavezető út húrjait.
Egy lélek gondoltam…

lélekfejlődés

Egy ideje foglalkoztat a kérdéskör, mi is a lélekfejlődés, mely állapotok vannak jelen a világban. Az általam megismert nézetek mind az emberre utalnak mint az elérhető legmagasabb állapot testi létben. A buddhizmusban azt tartják az emberek világa ahol a szabad akarat a meghatározó, egyedül itt adódik lehetőség valódi fejlődésre és kiszabadulásra a karmikus létkerékből (samsara). És az embernek ez feladata is, a szenvedés végtelen köréből való megszabadulás (megszületünk - szenvedünk - meghalunk).

A többi létformát, állatok, növények, ásványok mind-mind "lejjebb" sorolják mindenhol, ahol a nemtudás a jellemző, valamint az alacsony ösztönök. Több helyen olvasom az embernek adatott meg egyedül, hogy formálja környezetét.

Kérdezem én. Minek? Miért kell formálnunk, miért nem jó az ahogyan a teremtés a környezetet, a természetet megalkotta körülöttünk a maga tökéletes formájában?

Maximum több a lehetőség az önkifejezésre és ezáltal több a kitérésre való lehetőség is. És leginkább nem él senki a lehetőséggel. Vagyis hibásan működik ekképpen a dolog. Következésképpen hogyan is lehet egy jól felépített lélekfejlődési rendszer része. Vizsgálva az ember által létrehozott változásokat, alkotásokat, az öncélúság, a birtoklás, a mohóság, a hatalom mint jelzők melyek megjelennek. Ezáltal folyamatos kínt és szenvedést hozva létre maguknak. Persze lehet azon elmélkedni, mint például az Avatar című filmben szereplő nép milyen tökéletes konszenzusban tud élni a környezetével, de ez utópisztikusnak hat az embert tekintve...

Én fordítva vizsgáltam meg a dolgot. Ha (1) hangyaszinten érdektelenek olyan dolgok, mint az értékek felesleges halmozása, vagy elsődleges a közösség érdeke és nem az egyén akarata, nincsenek felesleges utak, célok mert minden az egység érdekében működik - (2) ásványok, kövek tökéletes kristályszerkezete és gyógyító hatása - (3) a víz tökéletessége - (4) a fák nyugalma, harmóniája mind arra utal bár egy sokkal egyszerűbb, mégis sokkal harmonikusabb állapotban léteznek, akkor mitől előrelépés lélekszinten embernek lenni? Mi van ha éppen a leszületéssel az a helyzet, "nagy tudású" emberként kezdjük és a legegyszerűbb létformákban, megtaláljuk majd a tökéletes harmóniát, egyszerűséget és az üresség állapotát.

Persze találgatok, mert keresem a miérteket. De minél jobban keresem annál inkább rájövök, hogy egyik vallási, eszmei irányzat sem adja meg a választ. Egy kedves barátom ezen eszmefuttatásomra írta: "Amúgy is úgy van, a legnagyobb tanulnivalók mindig annak az ellentétei, amit állítunk magunkról. Azt mondjuk az emberi lét a lélekfejlődés csúcsa. Nyilván éppen az ellenkezőjét kell megtapasztalnunk, hogy rájöjjünk az igazságra, a valóságra."

A létezés határa

Csak néhány alkalommal fordult elő velem, hogy sikerült testen kívüli élményt szereznem. Napokkal ezelőtt esti lefekvésem során nagy erővel ragadott el ez az állapot. Nem meditációban, álomban, valós mivoltában közelített és más volt mint az eddigiek. Tudatosan próbáltam ébren és a fizikai síkon maradni mert éreztem, ha átadom magam a keletkező állapotnak lehet ott is maradok. Pedig meglátásom szerint még van dolgom most. Így is lett hisz ezen sorokat is írom, de komoly energiákat kellett megmozgatnom ennek érdekében.

Tavaly nyáron történt - többször hirtelen rám tört napközben hasonló állapot, bár közel sem ennyire erőteljes. Akkor éreztem le kell dőlnöm és hirtelen valamiféle öntudatlan állapotban találtam magam, miközben valahonnan a réges-régi múltból fura nevek villantak be. Úgy éreztem időtlen idők telnek el, persze mikor magamhoz tértem, az órára pillantva láttam, általában négy-öt perc. Egy ideig gyűjtögettem őket, egyszer lehet be tudom majd helyezni lelkem valamely pontjára.

Másik alkalommal barátaimmal történt közös nyaralás során álmomban éreztem, a mennyezet fogott meg, ne emelkedjek magasabbra. Láttam magam és a társaim feküdni, a plafonhoz tapadva figyeltem a környezetet és az ablakon túli tenger végtelenségét. Elidőzve ebben a szabad állapotban hagytam időt a szemlélődésre. Majd valósan felébredtem, valahol a határon. Tudatom már érezte a testet, látásom még fentről figyelt, majd néhány pillanat múlva a teljes testi korlát állapota állt vissza.