lélek-hangolás

Hétvége. Kirándulás Hajdúböszörmény - Debrecen. Kedves barátommal. A végtelennek tűnő autópálya monotonitását, egy igencsak érdekes, felismerésekkel teli könyv tartalmának felolvasásával enyhítette. Elgondolkodás…

Majd a következő két napban szintén. Na nem végtelen agyalás, mert annyira természetes ez a két nap... Most nem. Szabadságra mentem az elmémtől. De megragad milyen szép, kellemes, nyugalmas és élhetőbb a vidék mint a főváros negatív - gazdasági és politikai - energiákkal teleerőltetett, telített légköre...

Este ismerősökkel egy elhagyott templomromnál sámándobolás. Csak úgy. Érzésből. És csak élveztem.
A Csendet, a Hangot, az Energiát. Majd a szokásos képi világ megjelenését, mely sok 'meditációs' helyzetben megtalál. Az első dob megszólalt, mintegy 'behívó' hangon keltette fel az energiákat. Bevillant egy arc. Sötét, fekete szemek, se nem férfi se nem nő. Hosszú elefántszerű redős orral, mint Ganésának. Ekkor becsatlakozott a másik dob, mely robbanásszerűen korbácsolta intenzívebb életre az előző hullámait. A fekete szem felizzott, majd vöröses-sárgás fénylő szálak kúsztak elő belőle. Kedves barátom alakját ki velem szemben állt, ezen hajszálvékony szálak fonták körül, mint egy fonalgombolyag. Csupa energiaszál, melyen egy fénylő pont - egy belül fehér és lila fényudvarú - szánkázott körbe körbe. Mint aki hangolódik a végtelenre és ehhez járja be az odavezető út húrjait.
Egy lélek gondoltam…

lélekfejlődés

Egy ideje foglalkoztat a kérdéskör, mi is a lélekfejlődés, mely állapotok vannak jelen a világban. Az általam megismert nézetek mind az emberre utalnak mint az elérhető legmagasabb állapot testi létben. A buddhizmusban azt tartják az emberek világa ahol a szabad akarat a meghatározó, egyedül itt adódik lehetőség valódi fejlődésre és kiszabadulásra a karmikus létkerékből (samsara). És az embernek ez feladata is, a szenvedés végtelen köréből való megszabadulás (megszületünk - szenvedünk - meghalunk).

A többi létformát, állatok, növények, ásványok mind-mind "lejjebb" sorolják mindenhol, ahol a nemtudás a jellemző, valamint az alacsony ösztönök. Több helyen olvasom az embernek adatott meg egyedül, hogy formálja környezetét.

Kérdezem én. Minek? Miért kell formálnunk, miért nem jó az ahogyan a teremtés a környezetet, a természetet megalkotta körülöttünk a maga tökéletes formájában?

Maximum több a lehetőség az önkifejezésre és ezáltal több a kitérésre való lehetőség is. És leginkább nem él senki a lehetőséggel. Vagyis hibásan működik ekképpen a dolog. Következésképpen hogyan is lehet egy jól felépített lélekfejlődési rendszer része. Vizsgálva az ember által létrehozott változásokat, alkotásokat, az öncélúság, a birtoklás, a mohóság, a hatalom mint jelzők melyek megjelennek. Ezáltal folyamatos kínt és szenvedést hozva létre maguknak. Persze lehet azon elmélkedni, mint például az Avatar című filmben szereplő nép milyen tökéletes konszenzusban tud élni a környezetével, de ez utópisztikusnak hat az embert tekintve...

Én fordítva vizsgáltam meg a dolgot. Ha (1) hangyaszinten érdektelenek olyan dolgok, mint az értékek felesleges halmozása, vagy elsődleges a közösség érdeke és nem az egyén akarata, nincsenek felesleges utak, célok mert minden az egység érdekében működik - (2) ásványok, kövek tökéletes kristályszerkezete és gyógyító hatása - (3) a víz tökéletessége - (4) a fák nyugalma, harmóniája mind arra utal bár egy sokkal egyszerűbb, mégis sokkal harmonikusabb állapotban léteznek, akkor mitől előrelépés lélekszinten embernek lenni? Mi van ha éppen a leszületéssel az a helyzet, "nagy tudású" emberként kezdjük és a legegyszerűbb létformákban, megtaláljuk majd a tökéletes harmóniát, egyszerűséget és az üresség állapotát.

Persze találgatok, mert keresem a miérteket. De minél jobban keresem annál inkább rájövök, hogy egyik vallási, eszmei irányzat sem adja meg a választ. Egy kedves barátom ezen eszmefuttatásomra írta: "Amúgy is úgy van, a legnagyobb tanulnivalók mindig annak az ellentétei, amit állítunk magunkról. Azt mondjuk az emberi lét a lélekfejlődés csúcsa. Nyilván éppen az ellenkezőjét kell megtapasztalnunk, hogy rájöjjünk az igazságra, a valóságra."

A létezés határa

Csak néhány alkalommal fordult elő velem, hogy sikerült testen kívüli élményt szereznem. Napokkal ezelőtt esti lefekvésem során nagy erővel ragadott el ez az állapot. Nem meditációban, álomban, valós mivoltában közelített és más volt mint az eddigiek. Tudatosan próbáltam ébren és a fizikai síkon maradni mert éreztem, ha átadom magam a keletkező állapotnak lehet ott is maradok. Pedig meglátásom szerint még van dolgom most. Így is lett hisz ezen sorokat is írom, de komoly energiákat kellett megmozgatnom ennek érdekében.

Tavaly nyáron történt - többször hirtelen rám tört napközben hasonló állapot, bár közel sem ennyire erőteljes. Akkor éreztem le kell dőlnöm és hirtelen valamiféle öntudatlan állapotban találtam magam, miközben valahonnan a réges-régi múltból fura nevek villantak be. Úgy éreztem időtlen idők telnek el, persze mikor magamhoz tértem, az órára pillantva láttam, általában négy-öt perc. Egy ideig gyűjtögettem őket, egyszer lehet be tudom majd helyezni lelkem valamely pontjára.

Másik alkalommal barátaimmal történt közös nyaralás során álmomban éreztem, a mennyezet fogott meg, ne emelkedjek magasabbra. Láttam magam és a társaim feküdni, a plafonhoz tapadva figyeltem a környezetet és az ablakon túli tenger végtelenségét. Elidőzve ebben a szabad állapotban hagytam időt a szemlélődésre. Majd valósan felébredtem, valahol a határon. Tudatom már érezte a testet, látásom még fentről figyelt, majd néhány pillanat múlva a teljes testi korlát állapota állt vissza.

Életek

Előkerült egy 2005-ben fogant irományom. Megörültem neki...

Régóta ismerték egymást, már kicsi gyermekkoruk óta. Mivel mindketten kötődtek a tájhoz, így együtt nőttek fel, ismerkedtek meg a világgal. Sok társukkal ellentétben, őket elkerülte a városi, gépiesített világ, nem kellett folytonosan megújulni, élvezhették a szabad életet. Nyaranta mindig boldogan várták a felkelő Napot, ahogy a reggeli párán megcsillantak az aranyló sugarak. Ilyen reggeleken öröm volt az ébredés, és jólesően, peckesen kihúzták magukat. Néha támaszt nyújtottak a másiknak, néha csak álltak egymás mellett szótlanul és várták az idő múlását. Ha úgy hozta a sors, szerettek táncolni; irigyen figyelték a többiek, milyen összhangban van a mozgásuk, milyen kecsesen hajlanak egymáshoz.

Most idős korukra, megannyi közös élmény és viszontagság után, csak álltak az esőben, némán tűrték, ahogy az eső cseppek végigfolynak testükön. Számot vetettek, hogy a közös út során, mit is tettek, elvégezték-e azt, mit lehetőségeikhez képest tehettek. Színt adtak és életet, többet nem is tehettek, mert piciny, de fontos elemei voltak e világnak:
Fűszálak voltak Ők!