itt-ott

Földről - csillogó ezerszínű életünk pusztulása, lelkünk unalmasan monoton tökéletességét kelti életre. Égből - csillogó ezerszínű létünk feladása, tudatunk unalmasan monoton tökéletlenségét kelti életre.

gondolat

Mélabús fekete felhők támadják a teremtés igaz fényét. Vagy az elme elrugaszkodott érintettsége űz játékot a tiszta gondolatok nemességével. Ennek kibontása mindig feladat.

álom

a Hang:
'Merke hanna sattahadu alina.'
Persze nem tudom ez így helyes-e leírva. És azt sem milyen nyelv. Hmmm....

a Kép:

Hétköznapi helyszín. Egy fogadószoba. Nem tudni milyen intézményé. Tiszta, fennkölt, szeretettel teli, különös, nyugodt hangulat. Félreérthetetlen szeretettel töltött mosolyok a pult mögül. Majd megjelenik a "kísérő". Értem jött. Készülődés? Ó nem. Ez így kész! Megyek, de tudom, hamarosan visszatérek. Immár egy nagyobb egész részeként.

meglátás

Körversenyt jár a meg nem fogott érzések hada, a képzelt majd megélt meg nem értések és korlátok hadával.

1000 arc

Úgy három évvel ezelőtt mondta rólam egy barátom mindig más és más arcomat látja. Valahogy így van ez legtöbbünkkel, hisz hangulatunk és ezáltal érzelmeink hű kifejező formája arcunk, tekintetünk. Sok személyiség nyilvánul meg általunk egy-egy szerepként és persze az adott helyzetben ez a szerep mindig egy adott célt szolgál. Számtalan maszk kerül fel arcunkra, belső hangulatunk kifejezése képpen.
De míg a maszk szerepe adott környezetben a mulattatást kellene szolgálja, mára mindennapi életünk részévé vált. Sokszor tudattalanul is tesszük ezt. És itt jön a tudatosság, ha ennek mentén próbáljuk élni életünk, hogy tisztán magunkat mutassuk a láttatás álcája nélkül - mind életünk minősége, mind kapcsolataink másokkal sokkal tisztábbá, érdekektől és érzelmi indíttatásoktól mentesebbé válnak. Ne szégyelljük érzelmeink megjelenését, ne is kendőzzük, de folyamatosan dolgozzunk rajtuk, fedezzük fel és értsük meg kialakulásuk okát, az energiáik miértjét. Mi uraljuk őket és ne ők minket.

Valóban mintha ezerarcú lennék úgy is éreztem akkor, sőt büszkén viseltem eme jelzőt. Benne volt vízöntő énem is, mert ez az a csillagjegy mely jól tudja érezni magát szerepben, láttatásban. Azóta folyamatosan próbálom levetkőzni ezen megjelenéseket. Hisz egy igaz arcunk van és az az önvalónk, ki belülről sugároz és ad képet magunkról. Minél kevésbé érintenek meg belső és külső hatások, érzelmi hangulatok, minél nagyobb bennünk a rend, annál inkább tudjuk a belső nyugodt, kiegyensúlyozott és természetes állapotunkat megjeleníteni. A színészet maradjon a szűk értelemben vett színház kiváltsága.

Papírokkal, igazolványokkal bizonygatjuk magunk kik vagyunk, persze a hatalom eszközei elvárják, sőt előírják, hogy ezt megtegyük. Pedig a nyílt, őszinte tekintetnél, mely a másik szemébe néz és azt mondja ez és ez vagyok, ehhez és ehhez értek, nem lenne 'hitelesebb' e világon. Már Shakespeare által, az ő korában megfogalmazódott a mondás "színház az egész világ". Azóta világunk csak próbál egyre tökéletesebb színész lenni. De a színdarabnak vége kellene szakadjon végre… a szem a lélek tükre…

Az önvállalásról jut még eszembe, régi időkben az emberek ruháikat méretre készíttették. Legyen az gazdag, szegény, valamilyen módon rászabták. Mindenki más és más testalkatú, másban érzi magát kényelmesen és nem utolsó sorban más személyiség.
A kényelem és az önvaló azóta feláldoztatott a divat oltárán. Ma az egyen világban sablonokra szabnak minket, kinek kicsit bő, kinek kicsit szűk ugyan - és ez egészségi szempontból is befolyásoló - , nem az számít kik vagyunk mi, mi a komfortos, hanem milyen címke lóg rajtunk, kinek szeretnénk láttatni magunkat. Büszkén viseljük magunk helyett Hugo és Pierre nevét ruházatunkon és elhisszük többek vagyunk általuk.

lélek-hangolás

Hétvége. Kirándulás Hajdúböszörmény - Debrecen. Kedves barátommal. A végtelennek tűnő autópálya monotonitását, egy igencsak érdekes, felismerésekkel teli könyv tartalmának felolvasásával enyhítette. Elgondolkodás…

Majd a következő két napban szintén. Na nem végtelen agyalás, mert annyira természetes ez a két nap... Most nem. Szabadságra mentem az elmémtől. De megragad milyen szép, kellemes, nyugalmas és élhetőbb a vidék mint a főváros negatív - gazdasági és politikai - energiákkal teleerőltetett, telített légköre...

Este ismerősökkel egy elhagyott templomromnál sámándobolás. Csak úgy. Érzésből. És csak élveztem.
A Csendet, a Hangot, az Energiát. Majd a szokásos képi világ megjelenését, mely sok 'meditációs' helyzetben megtalál. Az első dob megszólalt, mintegy 'behívó' hangon keltette fel az energiákat. Bevillant egy arc. Sötét, fekete szemek, se nem férfi se nem nő. Hosszú elefántszerű redős orral, mint Ganésának. Ekkor becsatlakozott a másik dob, mely robbanásszerűen korbácsolta intenzívebb életre az előző hullámait. A fekete szem felizzott, majd vöröses-sárgás fénylő szálak kúsztak elő belőle. Kedves barátom alakját ki velem szemben állt, ezen hajszálvékony szálak fonták körül, mint egy fonalgombolyag. Csupa energiaszál, melyen egy fénylő pont - egy belül fehér és lila fényudvarú - szánkázott körbe körbe. Mint aki hangolódik a végtelenre és ehhez járja be az odavezető út húrjait.
Egy lélek gondoltam…

lélekfejlődés

Egy ideje foglalkoztat a kérdéskör, mi is a lélekfejlődés, mely állapotok vannak jelen a világban. Az általam megismert nézetek mind az emberre utalnak mint az elérhető legmagasabb állapot testi létben. A buddhizmusban azt tartják az emberek világa ahol a szabad akarat a meghatározó, egyedül itt adódik lehetőség valódi fejlődésre és kiszabadulásra a karmikus létkerékből (samsara). És az embernek ez feladata is, a szenvedés végtelen köréből való megszabadulás (megszületünk - szenvedünk - meghalunk).

A többi létformát, állatok, növények, ásványok mind-mind "lejjebb" sorolják mindenhol, ahol a nemtudás a jellemző, valamint az alacsony ösztönök. Több helyen olvasom az embernek adatott meg egyedül, hogy formálja környezetét.

Kérdezem én. Minek? Miért kell formálnunk, miért nem jó az ahogyan a teremtés a környezetet, a természetet megalkotta körülöttünk a maga tökéletes formájában?

Maximum több a lehetőség az önkifejezésre és ezáltal több a kitérésre való lehetőség is. És leginkább nem él senki a lehetőséggel. Vagyis hibásan működik ekképpen a dolog. Következésképpen hogyan is lehet egy jól felépített lélekfejlődési rendszer része. Vizsgálva az ember által létrehozott változásokat, alkotásokat, az öncélúság, a birtoklás, a mohóság, a hatalom mint jelzők melyek megjelennek. Ezáltal folyamatos kínt és szenvedést hozva létre maguknak. Persze lehet azon elmélkedni, mint például az Avatar című filmben szereplő nép milyen tökéletes konszenzusban tud élni a környezetével, de ez utópisztikusnak hat az embert tekintve...

Én fordítva vizsgáltam meg a dolgot. Ha (1) hangyaszinten érdektelenek olyan dolgok, mint az értékek felesleges halmozása, vagy elsődleges a közösség érdeke és nem az egyén akarata, nincsenek felesleges utak, célok mert minden az egység érdekében működik - (2) ásványok, kövek tökéletes kristályszerkezete és gyógyító hatása - (3) a víz tökéletessége - (4) a fák nyugalma, harmóniája mind arra utal bár egy sokkal egyszerűbb, mégis sokkal harmonikusabb állapotban léteznek, akkor mitől előrelépés lélekszinten embernek lenni? Mi van ha éppen a leszületéssel az a helyzet, "nagy tudású" emberként kezdjük és a legegyszerűbb létformákban, megtaláljuk majd a tökéletes harmóniát, egyszerűséget és az üresség állapotát.

Persze találgatok, mert keresem a miérteket. De minél jobban keresem annál inkább rájövök, hogy egyik vallási, eszmei irányzat sem adja meg a választ. Egy kedves barátom ezen eszmefuttatásomra írta: "Amúgy is úgy van, a legnagyobb tanulnivalók mindig annak az ellentétei, amit állítunk magunkról. Azt mondjuk az emberi lét a lélekfejlődés csúcsa. Nyilván éppen az ellenkezőjét kell megtapasztalnunk, hogy rájöjjünk az igazságra, a valóságra."

A létezés határa

Csak néhány alkalommal fordult elő velem, hogy sikerült testen kívüli élményt szereznem. Napokkal ezelőtt esti lefekvésem során nagy erővel ragadott el ez az állapot. Nem meditációban, álomban, valós mivoltában közelített és más volt mint az eddigiek. Tudatosan próbáltam ébren és a fizikai síkon maradni mert éreztem, ha átadom magam a keletkező állapotnak lehet ott is maradok. Pedig meglátásom szerint még van dolgom most. Így is lett hisz ezen sorokat is írom, de komoly energiákat kellett megmozgatnom ennek érdekében.

Tavaly nyáron történt - többször hirtelen rám tört napközben hasonló állapot, bár közel sem ennyire erőteljes. Akkor éreztem le kell dőlnöm és hirtelen valamiféle öntudatlan állapotban találtam magam, miközben valahonnan a réges-régi múltból fura nevek villantak be. Úgy éreztem időtlen idők telnek el, persze mikor magamhoz tértem, az órára pillantva láttam, általában négy-öt perc. Egy ideig gyűjtögettem őket, egyszer lehet be tudom majd helyezni lelkem valamely pontjára.

Másik alkalommal barátaimmal történt közös nyaralás során álmomban éreztem, a mennyezet fogott meg, ne emelkedjek magasabbra. Láttam magam és a társaim feküdni, a plafonhoz tapadva figyeltem a környezetet és az ablakon túli tenger végtelenségét. Elidőzve ebben a szabad állapotban hagytam időt a szemlélődésre. Majd valósan felébredtem, valahol a határon. Tudatom már érezte a testet, látásom még fentről figyelt, majd néhány pillanat múlva a teljes testi korlát állapota állt vissza.

Életek

Előkerült egy 2005-ben fogant irományom. Megörültem neki...

Régóta ismerték egymást, már kicsi gyermekkoruk óta. Mivel mindketten kötődtek a tájhoz, így együtt nőttek fel, ismerkedtek meg a világgal. Sok társukkal ellentétben, őket elkerülte a városi, gépiesített világ, nem kellett folytonosan megújulni, élvezhették a szabad életet. Nyaranta mindig boldogan várták a felkelő Napot, ahogy a reggeli párán megcsillantak az aranyló sugarak. Ilyen reggeleken öröm volt az ébredés, és jólesően, peckesen kihúzták magukat. Néha támaszt nyújtottak a másiknak, néha csak álltak egymás mellett szótlanul és várták az idő múlását. Ha úgy hozta a sors, szerettek táncolni; irigyen figyelték a többiek, milyen összhangban van a mozgásuk, milyen kecsesen hajlanak egymáshoz.

Most idős korukra, megannyi közös élmény és viszontagság után, csak álltak az esőben, némán tűrték, ahogy az eső cseppek végigfolynak testükön. Számot vetettek, hogy a közös út során, mit is tettek, elvégezték-e azt, mit lehetőségeikhez képest tehettek. Színt adtak és életet, többet nem is tehettek, mert piciny, de fontos elemei voltak e világnak:
Fűszálak voltak Ők!

Ma-Uri

Még a tavalyi év vége fele Ma-Uri masszázson voltam egy kedves barátomnál. Miután sikerült mély, ellazult állapotba kerülnöm a következő képi világ fogadott:

Egy ösvényen mentem az erdőben. Magas ősi fák vettek körül, a magasan lévő lombokon keresztül szűrődött be a fény, zöldes félhomályba burkolva a környezetet. Apró neszeket hallottam a hátam mögül egyre közelebbről, éreztem valaki figyel, követ - de mindhiába pillantottam vissza semmit sem láttam. Néhány perc múlva már közvetlen közelből érkezett a zörej. Megálltam és vártam. Az egyik fa mögül egy női alak lesett ki. Teste ezüstösen csillogott, mintha valami pikkelyszerű borítaná. Mikor tekintetünk összetalálkozott, ő megindult szépen lassan felém. Mellém érve megállt. Ekkor láttam, hogy nem pikkelyek azok, az egész alaknak ezüstös a bőre. Néhány percig álltunk egymás mellett szótlanul, ekkor a fák közül egy Pegazus lépett elő. Teste szinte teljesen átlátszó volt. Néhány kört tett kettőnk körül, majd egy fej biccentéssel jelezte kövessük. Így mentünk szépen sorban az ösvényen amíg a fák ritkulni kezdtek. Elsőre egy hatalmas szobrot vettem észre, a Trimurti (Brahma-Vishnu-Shiva) három arcú szobrát. A szobor egy kisebb három oldalú piramis tetején helyezkedett el, minden arc egy-egy oldal felé tekintett. A piramis kövei vörös anyagú kőből készültek és a Nap fényében izzó hatást keltettek. Közelebb érve egy nyitott bejáratot vettünk észre. Bementünk. Nem voltak járatok, az egész egy tér volt. Csak a csupasz falak voltak bent, talaja a föld és félhomály uralkodott. Egyedül a középen elhelyezett arany, asztalnak látszó kerek emelvény volt látható tisztán, melyet a három arcú szobor közepén lévő kör alakú tető nyíláson átszűrődő fény világított meg...

a folytatás már egy következő alkalom szülötte:

A lány elindult az arany tárgy fele és ezüst alakjával beleállt a közepén lévő nyílásba. Kezeit a magasba emelte. Fentről le és lenről fel egy időben fénysugár indult meg és találkozott. Ekkor ott állva azt láttam a falak kezdenek eltűnni csak egy vörösen izzó áttetsző 'hártya' maradt, a Pegazus sebesen szárnyalt körbe-körbe a térben, a föld piramis által övezett széleinél forrásszerűen víz bugyogott fel. Bevillant, hogy akkor és ott megvalósult az elemek - tűz (falak), víz (forrás) levegő (Pegazus), föld (melyen álltam) - teljes összhangja, együtt lüktetése. A Hold (ezüst női alak) bekerült és beleolvadt a Napba (arany asztal) és ezzel kapcsolatot létesített a mindennel. A testemet már nem is éreztem, a semmiben voltam, ugyanakkor a mindenben. Egyszerre hallottam az összes hangot, láttam az összes színt, éreztem az az összes illatot, érzést - ugyanakkor mindezek hatásától szabadon a semmit érzékeltem meg…

Ebben az tér-időtlenségben meddig voltam nem tudom, de jó érzés volt.

Egy kislány érzései

Napsütötte szombat délelőtt éppen autót takarítottam a kertben. A szomszédban egy gyermekes család vendégeskedett és a kislány megunván a felnőttek beszélgetését átjött hozzám hátha itt érdekesebb dolog történik.

Nagyon tisztelet tudóan megkérdezte nem zavar-e, és kényelembe helyezte magát a fák hűvösében közel hozzám. Majd egy kérdezz-felelek keretében a neve (Dóri) és az életkora is (öt és fél éves) kiderült. Elmondta nekik is van autójuk de nem szereti őket mert büdösek, – a játék autókkal volt ilyen gondja. Ha már így szóba került meséltem neki az autók okozta környezet szennyezésről és mit tehetnénk bolygónkért. Kora ellenére nagyon éretten szólt hozzá a témához, néha meglepve egy-egy érdekes meglátásával, majd megjegyezte mikor majd felnő, neki nem lesz autója.

- “Egyszerűen csak erősen odagondolom magam ahova menni szeretnék.” – közölte.

A műszerfalhoz értem tisztítási műveletemben – ő mellém ült és minden mozdulatomra figyelt – éppen Sai Baba képét tettem odébb ne legyen vizes, melyet a szélvédő felett tartok mikor megkérdezte a fotót látván:

- Ki Ő?

- Ő Sai Baba – válaszoltam.

Kezébe vette a képet és nagy szemekkel nézte néhány másodpercig, majd megszólalt.

- Nagyon szép. Érzem, hogy Szeret engem.

Abban a pillanatban könny szökött a szemembe…

mottó

“A szív jósága olyan, mint a nap melege: életet ad.

Csak a jóság, a szeretet maradandó. Olyan, akár a forrás.

Minél többet merítesz belőle, annál jobban buzog.”

- Henryk Sienkiewicz -